Nyíregyházán is Fradi – szívvel

A játékosként a Ferencvárossal négyszeres bajnok és háromszoros kupagyőztes nyíregyházi sportigazgató, Szűcs Mihály vezetőként is vallja, hogy a profi labdarúgásnak szurkolók nélkül semmi értelme. A jelenleg NB II-es nyírségi klubnál hosszú távon sikeres egyesületi modell és a helyi közönség által támogatható klubfilozófia kidolgozásán dolgozik. Az egykor a Bajnokok Ligáját is megjárt Szűcs Mihállyal – egyebek mellett – a sikerekkel teli múltról, a Fradiról, későbbi állomáshelyeiről, a szurkolókról, vezetői ambícióiról, céljairól, a fiatal szabályról és családjáról beszélgettem.

„Sorsfordító volt az a zürichi meccs”

 Szűcs Mihály vezetői és játékos pályafutása bővelkedik a meghatározó, mondhatni sorsfordító eseményekben: szülői döntésre úszóként kezdett sportolni, majd egyik napról a másikra a futballpályán találta magát. Később – bár saját bevallása szerint sem tartozott korosztályában a legtehetségesebbek közé – hasonlóan nagy fordulatként élte meg, mikor az Ifi III-ból egyből az Ifi I korosztályba irányították, a nála idősebbek közé, mint ahogy a Ferencváros felnőtt csapatába kerülés is hatalmas változást hozott az életébe. Játékos pályafutását követően hivatásos labdarúgóból biztosítási tanácsadó lett, hogy aztán évek múltán visszataláljon régi szerelméhez, a futballhoz, és sportvezető váljon belőle.

 

A legdrámaibb változást azonban kétségtelenül az a bizonyos 1995-ös Ferencváros-Grasshoppers Bajnokok Ligája mérkőzés hozta az életébe, melyet nevelő egyesületének csapata, a kiírás első magyar résztvevőjeként – vészjósló előjelek után, zuhogó esőben – idegenben 3:0-ra megnyert.

 

Szűcs végigjátszotta azt a bizonyos, szerdai napon lejátszott mérkőzést, azok után, hogy a III. Kerületi TVE kölcsönjátékosaként az azt megelőző vasárnap még Diósgyőrben játszott bajnokit az NB II-ben, és a Ferencváros csapatát sújtó sérüléshullám, illetve eltiltások miatt, szerencsés, sőt, szinte sorsszerű előzmények után visszarendelték nevelőegyesületéhez, hogy ki tudjon állni a csapat a svájci bajnok ellen.

Az említett előzmények után szinte adta magát legelső kérdésem: valóban az a bizonyos zürichi kilencven perc hozta meg a legmeghatározóbb, sorsfordító változást a pályafutása során?  

 Mindenképpen, hiszen a Grasshoppers elleni mérkőzést követően tudtam stabilizálni a helyemet a keretben. Ha ez a fordulat nem jön az életembe, akkor simán benne lehetett volna az is, hogy mondjuk két év múlva – miután egyébként a III. Kerületi TVE, mint klub is hanyatlásnak indult – ha nem jöttek volna különösebb sikerek, akkor a sport pályafutásom helyett már inkább a civil életemre koncentráltam volna. De hála Istennek nem így alakult, hiszen a sors úgy hozta, hogy a Diósgyőr elleni mérkőzés előtt kilátogattam az Üllői útra, ahol a Fradi Vasas elleni meccse után találkoztam Havasi Mihállyal, és akkor, szinte véletlenszerűen merült fel, hogy a csapatot sújtó sérülések és eltiltások miatt visszahívjanak engem a Kerülettől (az akkor NB II-es III. Kerületi TVE csapatáról van szó – a szerkesztő), ahol kölcsönben szerepeltem. Ez aztán meg is történt, és így még számos csodálatos mérkőzést játszhattam a Ferencvárosban, szerepelhettem négy meccsen a Bajnokok Ligájában, és nyertem még két bajnoki címet. Ehhez azonban ráadásul még az is kellett, hogy az a bizonyos Grasshoppers elleni kinti meccs jól sikerüljön, hiszen ha nem nyertük volna 3:0-ra, hanem mondjuk kikapunk, akkor valószínűleg minden szintén teljesen máshogy alakult volna velem kapcsolatban is. De, mint mondtam, minden szerencsésen „sült el”, és az én, számomra tündérmesébe illő, a külvilág számára pedig – mai szóhasználattal élve – inkább bulváros „sztorimra” a közvélemény is felkapta a fejét, illetve talán Dezső ’bában (Novák Dezső, a Ferencváros akkori vezetőedzője – a szerkesztő) is jobban tudatosult, hogy én egy olyan ember vagyok, akire egy ilyen kiélezett helyzetben lehet számítani. Így évekig alapemberré váltam a Fradiban.

A Bajnokok Ligájában olyan akkori világklasszisokkal kerültél szembe a pályán védőként, mint az 1995-’96-os kiírás gólkirálya, a finn Jari Litmanen, vagy a szintén ajaxos Marc Overmars és Finidi George, de a Reál Madridban is hemzsegtek a sztárok, mint például Amavisca, Luis Enrique és Raul. A következő szezonban az UEFA Kupában aztán az EB-gólkirály Alan Shearert, Les Ferdinandot és Faustino Asprillát felvonultató Newcastle Uniteddel találtátok szembe magatokat. Mekkora nyomást jelentett számodra, hogy ilyen extraklasszis játékosokkal szemben kellett játszanod?

Én óriási élményként éltem meg mindezt akkoriban, hiszen, ahogy említetted is, posztomból adódóan talán a legnagyobb sztárokkal találtam szembe magamat. Rendszerint ugyanis a támadókat szokták kiemelni minden klasszis csapatból. Az Ajax elleni kinti mérkőzésen például én „fogtam” az általad is említett Jari Litmanent, és úgy éreztem, hogy a meccs legnagyobb részét tekintve partiban tudtam lenni vele. Ez alatt azt értem, hogy nem tudott látványosan lejátszani, vagy bohócot csinálni belőlem, de mégis talán pont ellene volt a legnehezebb futballoznom, hiszen kettőnél többször soha nem ért labdához, és ha nem tudtam előtte megszerezni a labdát, akkor utána már szinte nem is volt sanszom, annál is inkább, mivel ő és a hozzá hasonló, világklasszis csapattársai egyaránt nagyon gyorsak és képzettek voltak. Ha nem tudtad előtte megszerezni a labdát, akkor utána már véged volt. Nagyon modern futballt játszottak, gyors, rövid passzokkal, nem volt jellemző, hogy elkezdtek volna cselezgetni, vagy rátekeredtek volna a labdára, és ezáltal lehetőséget adtak volna a védőnek a javításra.

„Varga Zoli egy igazi szív-lélek ember volt, aki a középszerűséget nehezen viselte”

 

Játékos korodban nem csak a pályán, de a pályán kívül is Európa-klasszis játékosokkal voltál körülvéve, hiszen edzőid közül Nyilasi Tibor, Novák Dezső és Varga Zoltán is top játékosnak számított a saját korszakában. Sokat tudott profitálni a csapat egykori edzőid játékos múltjából?

 

Nyilasi Tibi nagyon nagy hatással volt a pályafutásomra, hiszen egyrészt ő szavazott elsőként bizalmat nekem a Fradi első csapatánál, másrészt pedig olyan profi szemléletet és edzésmódszereket hozott magával, amelyek számunkra teljesen újszerűek voltak. Mindezek révén én és a csapat is sokat tudtunk fejlődni. Tibi ráadásul azáltal is nagy hatással volt ránk, hogy ő nem sokkal az edzői pályája kezdetét megelőzően még kint profiskodott az Austria Wiennél, és az edzésen számunkra is nagyon meghatározó élmény volt az, hogy egy olyan ember edz bennünket, aki nem rég még maga is a pályán volt és Európa-klasszis teljesítményt nyújtott. Dezső bácsinál a játékos múltból eredő tapasztalat talán ott jött át leginkább, hogy kiválóan választotta ki a karaktereket a csapat számára. Neki ez volt a legnagyobb erőssége. Varga Zoli egy roppant érdekes eset volt. Mi, akik már nem láttuk élőben játszani, csak annyi információval rendelkeztünk vele kapcsolatban, hogy a Fradiban volt két zseniális futballista, akik nem tudtak egymás mellett megmaradni: Varga Zoltán és Albert Flórián. A köztudatban pedig az volt benne, hogy kettejük közül Flóri bácsi volt a jó, aki annak idején maradt, és Zoli volt a rossz, aki elment, disszidált. Zoli ilyen előzmények után, ilyen hangulatban lett edző ’96 őszén, azok után, hogy egyébként senki nem számított az érkezésére, mert mindenki azt hitte, hogy Nyilasi Tibi fog visszatérni az Üllői útra. Ezek után mindenki, a csapatot is beleértve, fenntartásokkal fogadta őt. Ettől függetlenül Zoli zsenialitását nekünk is lehetőségünk volt megtapasztalni, hiszen sokszor beállt közénk, és látszódott, hogy egy Isten adta tehetség volt, mindent tudott a labdával, jobbal, ballal, külsővel, belsővel, vagyis tényleg egy olyan zseniális játékos lehetett a saját korában, mint akikkel a Bajnokok Ligája mérkőzéseken ellenfélként találkoztunk. De sajnos nagyon megosztó személyiség volt. Megalkuvást nem tűrő, profi módon állt a dolgokhoz, de örökösen falakba ütközött, és a konfliktuskezelő képessége sem volt az igazi. Talán ezért sem tudott a csapat mellett maradni hosszú távon. Ettől függetlenül mi később is kapcsolatban maradtunk egymással egészen a haláláig, így nekem lehetőségem volt őt az emberi oldaláról alaposabban megismerni, és nyugodtan mondhatom, hogy egy igazi szív-lélek ember volt, aki a középszerűséget nehezen viselte. Talán nem véletlen, vagy ha már ezt a szót használtuk, sorsszerű, hogy éppen a pálya szélén érte a halál, ahogy egy igazi futballistához méltó, hiszen egész életében élt-halt a futballért.

„Az a tavaszi szezon egy olyan egyszeri és megismételhetetlen csoda volt mindannyiunk számára, hogy olyan már talán soha nem is lesz többé”

 

Bajnoki elsőségeid közül van kedvenced?

Nagyon érdekes, amit kérdezel, hiszen a legszívesebben talán az 1991-’92-es bajnoki címemre emlékszem vissza, holott abban a szezonban játszottam a legkevesebbet, talán összesen 15 percnyi játéklehetőség adatott még akkor nekem, és emellett párszor ültem a kispadon. De az a tavaszi szezon egy olyan egyszeri és megismételhetetlen csoda volt mindannyiunk számára, hogy olyan már talán soha nem is lesz többé. A csapat, a klub és a közönség csodálatosan egymásra talált, majd az egész tavasz megkoronázásaként jött az a bizonyos diósgyőri meccs, és az azt követő ünneplés. A mai napig beleborzongok, ha visszagondolok arra a napra, még akkor is, ha egyébként nagyon kevés szerep jutott még akkor nekem. De ettől függetlenül természetesen minden bajnoki címnek nagyon örül az ember. Még az utolsónak is, pedig akkor a szezon második felében már kevesebb szerep jutott nekem, az utolsó meccsen Debrecenben pályára sem léptem, és emiatt némi kis keserűség maradt is bennem.

 

„Hatalmas erőt adnak a szurkolók, és a klub szerves részét kell, hogy képezzék!”

 

A Bajnokok Ligájában rendre teltházas meccseket játszottatok, a Diósgyőr elleni 1992-es bajnokavatón több mint 20.000, a BVSC-ellenin 1996-ban több mint 40.000 néző előtt szerepeltetek, és a bajnoki meccseitek átlag nézőszáma is nagyságrendekkel magasabb volt a maiaknál. Hogy élted ezt meg akkoriban, és milyen volt a kapcsolatod a szurkolókkal?

 

Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Fradiban nőttem fel, és a mi ifi I-es bajnoki meccseinket több néző látogatta, mint egy mai átlag NB II-es mérkőzést, ezáltal hozzá voltunk szokva a közönség jelenlétéhez. Nekem személy szerint a közönség mindig egy olyan pluszt adott, ami nélkül meggyőződésem, hogy nincs értelme a labdarúgásnak. Ezt visszaigazolja a világ futballja is, hiszen láthatod, hogy mennyire sokkolja például egy Barcelonánál is a játékosokat, ha üres stadion előtt kell játszaniuk. Hatalmas erőt adnak a szurkolók, és a klub szerves részét kell, hogy képezzék, nyilván normális keretek között.

 

A Fradi után megfordultál még játékosként több városban is, igaz önhibádon kívül…

 

Így van, én a Fradi után sem lettem egy „vándormadár”, hiszen még négy évig egy klub, nevezetesen a Lombard szolgálatában álltam. Az nem rajtam múlott, hogy a csapatot Tatabányáról előbb Szombathelyre, majd Pápára költöztették. Ezt az időszakot is sikerként éltem meg, hiszen a Tatabányával bejutottunk a Magyar Kupa elődöntőjébe, a Szombathellyel feljutottunk az első osztályba, majd egy évvel később bent is maradtunk az NB I-ben, majd Pápán is ki tudtuk vívni a bennmaradást, ami azzal a csapattal sikernek számított. Nyilván pályám azon időszaka másról szólt, mint a Fradinál, de én azokra az évekre is szívesen emlékszem vissza. Utána egy félévig nehezen találtam a helyemet. Tudni kell, hogy egyébként azért is választottam a Lombardot, mert olyan jövőképet vázolt fel az akkori tulajdonos, ami vonzó volt számomra, mivel felmerült egy olyan lehetőség is, hogy a játékos pályafutásom végén vezetőként is számítanak a munkámra. Bennem ugyanis már az évek során játékosként is alakulgatott egy határozott elképzelés arra vonatkozóan, hogyan képzelném egy profi klub felépítését és működtetését, és nagyon kíváncsi voltam rá, hogy képes leszek-e ezeket az elképzeléseimet megvalósítani. Lehet mondani, hogy engem azóta is ez a kihívás hajt. Ez a lehetőség azonban a Lombardnál végül mégsem adatott meg.

 

„Imádtam edzésre járni”

 

Így jött a biztosítás közvetítői munka?

 

Igen, így kerültem akkor biztosítás-közvetítőként – akkori nevén – az ING Biztosítóhoz, de a napi nyolc óra munka mellett akkor is futballoztam Budaörsön, ahol megismerkedtem azzal a Lucsánszky Tamással, akivel jelenleg is együtt dolgozunk Nyíregyházán (ő a csapat vezetőedzője – a szerkesztő), és emellett régóta jó barátságban is vagyunk. Egyébként a budaörsi időszak a kiváló öltözői, illetve családias klub körüli hangulat mellett a sikerekről is szólt, hiszen – a Budaörs legnagyobb eredményét elérve – feljutottunk a másodosztályba, sorainkban számos olyan játékossal, akik ellen egyébként azelőtt évekig játszottam az NB I-ben ellenfélként. A Budaörs színeiben azonban csapattársként mégis remekül tudtunk együtt dolgozni a közös cél érdekében. Akkoriban különösen imádtam edzésre járni, pedig már 35-36 évesen igazoltam Budaörsre. Végül 38 évesen döntöttem úgy, hogy felhagyok a játékkal, melyben nagy szerepet játszott Zétény fiam születése, hiszen így, kisgyerek és a munka mellett már nem tudtam vállalni a sok utazással járó NB II-es szereplést.

De a futballpályát így sem tudtad elhagyni…

 

Így van, pedig hat évet húztam le biztosítási területen tanácsadóként, de valahogy mindig is éreztem, hogy a futball világában van a helyem, és végül is sokat köszönhetek a Budaörsnek, hiszen ott kezdhettem el – az ING-t végleg elhagyva – Lucsánszky Tomi mellett pályaedzőként dolgozni. Majd szintén ebben az időszakban merült fel a Fradi részéről az igény, hogy szervezni kellene egy fiókcsapatot, és így került szóba az én nevem Soroksáron sportvezetőként. Köszönettel tartozok Kubatov Gáboréknak, hogy megkaptam tőlük a megelőlegezett bizalmat, ami szintén egy szerencsés, sorsszerű fordulat volt, hiszen hiába lettek volna meg a határozott elképzeléseim, hogyan szeretnék felépíteni egy jól szervezett, sikeres klubot, ha egyszer tapasztalat hiányában egyébként mindenhonnan elutasítottak volna…

 

Magától érthetődő volt számodra, hogy el kell fogadnod a Soroksár ajánlatát?

 

Megmondom őszintén, azért kezdetben elég sok fejtörést okozott számomra a döntés, hogy elvállaljam-e a felkérést, hiszen elég korainak tűnt ez még akkor számomra, ráadásul semmilyen helyi kötődésem nem volt, de nagyon bíztam a – nem mellesleg szintén Fradi-érzelmű – soroksári elnökben, Farkas Kálmánban, aki számított rám, és ez nagyon megkönnyítette a döntésemet. Kálmán egyébként nagyon jó barátom, akire végig támaszkodhattam a munkám során. Végül nagyon szép, sikeres öt évet töltöttem Soroksáron, kétszer is nyertünk bajnokságot, és ez az öt év végül az én döntésem helyességét igazolta. Több jó edzővel is dolgoztunk együtt, de igazából Lucsánszky Tamással sikerült olyan csapatot kialakítanunk, amelyet a végére már a feljutásra is esélyesként tartottak számon a mezőnyben.

 

„Talán a piros lámpák lehetnének rövidebbek Nyíregyházán, de más negatívumot egyelőre tényleg nem is tudnék megemlíteni”

 

Ekkor jött a megkeresés jelenlegi klubodtól, a Nyíregyházától…

 

Így van, és ez az egyébként szintén roppant megtisztelő felkérés is egy rettentően komoly fejtörést okozott számomra. Egyrészt mert hatalmas kihívás egy ilyen nagy múltú, tradicionális, komoly közönséggel bíró egyesületnél vezetőként dolgozni, illetve barátaim körében többen féltettek is attól, hogy fogok tudni beilleszkedni idegenként a helyiek közé, mennyire fognak befogadni. Az eddigi tapasztalatok azonban nagyon kedvezőek, hiszen az emberek hihetetlenül kedvesek, a város gyönyörű, végtelenül barátságos, és a munkához is minden feltétel adott számunkra. Nem mellesleg nagyon sok Fradista él Nyíregyházán, ami az én múltammal mindenképpen előny, hiszen számomra a Fradi egy örök szerelem. Talán a piros lámpák lehetnének rövidebbek Nyíregyházán, de más negatívumot egyelőre tényleg nem is tudnék megemlíteni. Persze felkészültem rá, hogy ha esetleg tartósan nem úgy jönnek az eredmények, akkor az ember más fogadtatásban részesül, de én ebben semmi kivetnivalót nem látok, hiszen ez is a futball része. Ezt annak idején a Fradiban megtanultam, és tudom, hogy valahol ez is a játék velejárója, nincs ebben semmi rendkívüli.

 

Jó döntés volt elfogadni a nyíregyházi klub felkérését?

 

Nézd, ezt most még nem tudom megmondani, erről majd beszélgessünk öt év múlva, de azt mondom, hogy bátraké a szerencse! Azért is fogadtam el a soroksári és ferencvárosi vezetőkkel folytatott egyeztetést követően a Nyíregyházától érkező felkérést, mert vezetőként is az a határozott célom, hogy ugyanarra a szintre el tudjak jutni, ahol egykor játékosként is voltam, vagyis az NB I-be, és az biztos, hogy ehhez itt minden adott a klub részéről. Gondolok akár az infrastruktúrára, az akadémiára, vagy a szakmai stábra és a gazdasági háttérre, meg persze – nem utolsó sorban – a közönségre. Lépcsőfokról lépcsőfokra kell haladnunk, aztán majd meglátjuk, hogy ez mire lesz elég, de én hiszek a munkában. Jelenleg nehéz helyzetben vagyunk, hiszen jelentős ponthátrányunk van a feljutásért vívott harcban (az interjú készítésekor a Nyíregyháza tíz ponttal volt lemaradva a feljutó helyeken szereplő riválisához képest – a szerkesztő), de én azt mondom, hogy a sportban semmi sem lehetetlen, ez nem ledolgozhatatlan, de ettől függetlenül nem tudom azt ígérni, hogy idén biztosan meglesz a feljutás.

Ha már a feljutást hoztad szóba: bizonyára Te is olvastad a kisvárdai szakmai igazgató, Révész Attila közelmúltbeli nyilatkozatát, melyben elmondta, hogy számára a jó közösség kialakítása, vagyis a klubépítés jelen pillanatban fontosabb, mint maga a feljutás. Te hogy látod ezt a kérdést, mi a fontosabb: a hosszú távon sikeres és hiteles klubfilozófia, struktúra kidolgozása, vagy a rövid távú eredményesség?

 

Igen, olvastam, és azt kell, hogy mondjam, sok mindenben egyetértek Attila szavaival. Persze, tisztában vagyok vele, hogy Nyíregyházán a közönség elvárása a feljutás, de nekünk valóban a helyi emberek által elfogadott, támogatható klubfilozófia kialakítása is legalább ennyire fontos. Nagyon lényeges, hogy egy olyan struktúrát tudjunk felépíteni Nyíregyházán, ami alkalmassá teszi a klubot arra, hogy stabilan az első osztályban tudjon szerepelni, és ott is olyan versenytárs legyen, akit nem lehet leírni, akivel kalkulálni kell. Legalább ennyire fontos, hogy olyan csapatunk legyen, amely kiérdemli a helyi emberek támogatását. Nekünk ehhez meg kell találnunk azokat az embereket, akik meg akarnak, és meg is tudnak felelni a közönség elvárásainak, hiszen lényeges szempont, hogy olyan karaktereket tudjunk a csapatban igazolni, akik számára nem jelent terhet, ha nagyobb figyelem mellett kell teljesíteniük, hiszen Nyíregyházán az NB II-es átlagnál lényegesen többen kíváncsiak a csapat játékára.

 

„Szerintem ez egy elhibázott döntés, mert mind a versenynek, mind a játékosoknak egy görbe tükröt mutatunk ez által”

 

Révész Attila egyebek mellett az MLSZ által bevezetett fiatal szabállyal kapcsolatban is kritikus véleménnyel van, ezzel is egyet tudsz érteni?

 

Igen, mint mondtam, több dologban is egy véleményen vagyok vele, ebben a kérdésben is. Játékos pályafutásomból vett példával élve, a mi időnkben egy Lisztes Krisztián nem azért került be a kezdőbe, mert fiatal volt, hanem azért mert ő volt „a” Lisztes Krisztián, aki a játékával helyet követelt magának a csapatban. Lucsánszky Tomi szokta viccesen mondogatni, hogy ő még életében nem látott olyan olimpiai kvalifikációs futóversenyt, ahol a lassabb sprinter jutott ki az olimpiára csak azért, mert ő a legfiatalabb. Ez alapvetően idegen a sport, a versengés szellemiségétől. A jelenre visszatérve: meg kell nézni, hány fiatal van, aki élni tudott a fiatal szabályból adódó lehetőségeivel, és hány olyan van, aki visszaélt vele! Meggyőződésem, hogy akik élni tudnak a bizalommal, és később stabilan tudnak játszani profi csapatokban, azok a fiatal szabály nélkül is oda tudnának kerülni a felnőtt csapatokba, de sokan csak a fiatal szabály miatt jutnak játéklehetőséghez, és belőlük később, amikor már kiesnek a támogatott korosztályukból, nem lesz játékos, és nem fognak tudni szereplési lehetőséget kivívni maguknak. Szerintem ez egy elhibázott döntés, mert mind a versenynek, mind a játékosoknak egy görbe tükröt mutatunk ez által.

 

„Egy valami van, ami szent, ez pedig a címer!”.

 

Játékosként egy szorgalmas, a pályán alázatosan robotoló Szűcs Mihályt ismerhettünk meg. Vezetőként a munkatársaid ugyanezt a Szűcs Mihályt látják nap mint nap, vagy vezetőként nem teheted meg, hogy mintegy a klub első számú szolgájának a szerepében tűnj fel, hiszen sportigazgatóként kemény, olykor fájdalmas döntéseket kell meghoznod?

 

Abban úgy gondolom, alapvetően nem változtam, hogy játékosként és vezetőként is csapatban gondolkodom, ezért az elsődleges számomra egy olyan csapat kidolgozása a pályán és azon kívül egyaránt, amelyre támaszkodni lehet, akiket partnerként lehet kezelni egy adott feladat megoldása során. A játékosoknak is azt szoktam mondani, hogy mivel én magam is játékos voltam, ezért én is tudok játékos fejjel gondolkodni, illetve játékos-párti vezetőnek is tartom magam, de egy valami van, ami szent, ez pedig a címer. A címernek a tiszteletet mindenkinek meg kell adnia, legyen az akár játékos, akár vezető, és aki a címer és a csapat ellen vét, az számomra a legnagyobb bűn, és az nem engedhető meg.

 

Semleges Térfél Youtube csatornáján nem rég egy hosszabb beszélgetést láthattak az érdeklődők a Nyíregyháza Spartacus ügyvezetőjével, Elbert Gáborral, aki az MLSZ álláspontjával szemben meglehetősen markáns véleményt fogalmazott meg, és határozottan kiállt a szurkolók mellett. Mennyire tekinted feladatodnak a szurkolókkal való kapcsolattartást, illetve mennyire van megfogalmazott célotok a nézőszámot illetően?

Mint már említettem is a játékos múltam kapcsán, meggyőződésem, hogy szurkolók nélkül, csak a saját magunk szórakoztatására nem igazán van értelme ezt az egészet csinálni, és ezt igazolja vissza az is, amit a játékosaink szemében láttam a Keleti Front (nyíregyházi szervezett szurkolói csoport – a szerkesztő) 25 éves születésnapja kapcsán bemutatott szurkolás nyomán. Egészen biztos vagyok benne, hogy azt a meccset a Sopron ellen nem tudtuk volna megnyerni a szurkolóink támogatása nélkül, ezért törekednünk kell arra, hogy az a kanyar előbb-utóbb megteljen helyi fiatalokkal, akik élményként élik meg azt a közösséghez tartozást, amelyet egy ilyen nagy klub, egy vidéki fellegvár tud kínálni a számukra. Ehhez igyekszünk minden feltételt megteremteni a számukra, amelynek egy lényeges eleme a mutatott játék, amely nyilván meghatározó, ezért ezen a téren is igyekszünk folyamatosan fejlődni, illetve egyre jobb feltételeket biztosítani a szurkolóink számára, gondolok itt például a közelmúltban az országszerte, sőt, Európa-szerte méltán híres és népszerű Nyíregyházi Állatparkkal közösen szervezett akciónkra. Az ilyen promóciók erősítik a városhoz való kötődését a klubnak.

 

„Legyen egy stabil első osztályú csapatunk, melyben meghatározó játékosként legalább egy-két saját nevelésű, nyíregyházi kötődésű játékosunk szerepel”

 

Egy húsz éves nagy lányod, egy kilenc éves kisfiad, illetve egy három éves pici lányod van. Ők hogy élik meg azt, hogy hetente legalább három-négy napot tőlük távol kell töltened?

 

A labdarúgás világa sajnos alapvetően úgy van kitalálva, hogy „benne van”, hogy az embernek időnként költöznie kell, és nekünk, akik ebben a világban mozgunk, valamint a szeretteinknek ezzel együtt kell tudni élnünk, még ha ez nem is mindig könnyű. Természetesen nekem is a család az első, ezért mielőtt ezt a döntést meghoztam, meg kellett beszélnem a feleségemmel, hogy melyek azok a feladatok, amelyeket át tud majd vállalni tőlem. Ő is tisztában van azzal, hogy nekem a labdarúgás az életem, de azzal is számolnia kellett, hogy ha ezt a feladatot elvállalom, akkor bizonyos teendőket nem fogok majd tudni ellátni. Ezt ő elfogadta, és hála Istennek azóta is mindenben támaszkodhatok rá. Ami a nagy lányomat illeti, ő már a saját életét éli, de a két kicsinek azért még nem mindig könnyű ez a helyzet. Sokszor hiányolnak, sőt, a kiscsaj néha még büntetni is szokott, mikor két-három nap után hazajövök, de aztán persze mindig megenyhül, mert látja, hogy igyekszem a közös időnket minél tartalmasabban tölteni. Mivel a meccseinket az NB II-ben vasárnaponként játsszuk, ezért ők sajnos nem tudnak meccsnapokon velem tartani, de a nyári szünetben sokat voltak Nyíregyházán, és nagyon tetszett nekik, mert nagyon szép város Nyíregyháza. Talán mert úgy élték meg az egészet, mint egy nagy nyaralást, tele élményben gazdag dolgokkal. Még irigykedtek is, hogy milyen jó dolga lesz itt apának, hiszen számukra Nyíregyháza az állatparkot, Sóstót, a fürdőt, a Kossuth teret meg a parkokat jelentette. Akkor még nem tudatosult számukra, hogy az én munkám Nyíregyházán nem a szórakozásról fog szólni.

 

A Soroksárhoz hasonlóan a Nyíregyháza Spartacussal is öt éves szerződést kötöttél. Mivel lennél elégedett az öt éves időszak végén?

 

Legkésőbb az ötödik év végére az a cél, hogy legyen egy stabil első osztályú csapatunk, melyben meghatározó játékosként legalább egy-két saját nevelésű, nyíregyházi kötődésű játékosunk szerepel. Ez az eredmény már magában hordozná azt is, hogy van egy jól működő utánpótlás nevelésünk, illetve akadémiánk, amely rendszeresen szállítja nekünk azokat a helyi srácokat, akikre a nagy csapatnál is lehet számítani. Amennyiben ezt a célt meg tudjuk valósítani, akkor úgy gondolom, stabilan számolhatunk majd akár öt-hatezer nézővel is hazai mérkőzésenként. Ezt az eredményt a saját ötéves ciklusom végére mindenképpen sikerként könyvelném el.

 

A Tisztelt Olvasónak alázatosan jelentem, Szűcs Mihály nyíregyházi sportigazgató – szűk másfél órás, oldott, szinte baráti hangulatú beszélgetés tanúságai alapján – még mindig ugyanannak a szerény és szimpatikus Szűcs Misinek tűnik, aki megboldogult srác koromban olyan múlhatatlan lelkesedéssel, odaadással és becsvággyal szaladgált a világsztárok nyomában Fradi mezbe bújva. Akire talán még az ellenfelek sem tudtak haragudni egy-egy elkésett, rosszütemű belépő, vagy becsúszás után. Hogy a Grasshoppers ellen a Fradi ellen megítélt büntető előtti eset ilyen volt-e, nos, bevallom töredelmesen én immáron 22 éve nem tudom eldönteni. De végül is mit számít ez már ennyi év távlatából? Hajdu különben is kifogta a tizenegyest…

Történt, ami történt, változatlan odaadását és szurkolók iránti szolidaritását látva én mi mást is kívánhatnék Szűcs Mihálynak, mint hogy a következő szezontól klubjával már szombatonként játszhassa a bajnokikat. Egyrészt, mert ez azt jelentené, hogy a szabolcsi megyeszékhely egykor szebb napokat megélt gárdája visszafoglalta méltó helyét a mára szégyenletesen megcsappant létszámú NB I-es vidéki fellegvárak között, mely nyilván az első osztály nívójának is hasznára lenne, másrészt mert ezáltal a Szűcs gyerekeknek egy nappal kevesebb ideig kellene nélkülözniük az édesapjukat…

 

 

Sz. Kántor Ákos

semlegesterfel.hu