Láttam..

Láttam, ahogy a magyar válogatott legyőzte Ausztriát.
Láttam mindezt a helyszínen, Bordeaux-ban, a magyar kispad közvetlen közeléből, ezért sok mindent láthattam, amit Ti talán nem, de amikor majd elmesélitek ezt a meccset a fiaitoknak, lányaiatoknak, unokáitoknak, ezeket is nyugodtan tegyétek hozzá, mert esküszöm, minden szava igaz.
Láttam egy mosolygó szövetségi kapitányt. De nem ám akármikor mosolygott, hanem a kezdő sípszó előtti visszaszámlálásnál. A dalai láma nem áraszt magából annyi nyugalmat, mint Bernd Storck.
Láttam ugyanőt az 1. percben, Alaba kapufája után azonnal a kispad felé fordulni, hogy a csapat ne lássa a reakcióját. “Ezt megúsztuk!” – olvastam le az arcáról olyan egyértelműen, mintha fekete filccel rajzolta volna a homlokára, de félelmet, kétségbeesést, vagy csak pillanatnyi hezitálást nem lehetett észrevenni rajta.
Láttam Szalai Ádámot sokféleképpen a levegőben felívelések után, kivéve úgy, hogy legalább egy osztrák ne mászott volna a hátára. Nem lehet leírni annak a látszólag haszontalan, piszkos munkának a mennyiségét, amit ő elvégez azért, hogy levegye a védelemről és a középpályáról a terhet.
Láttam Gera Zolit egy félidőn át szenvedni, 37 évesen 90 percen át csúszni és mászni úgy, hogy támadásban sokáig semmi nem jött össze neki. Úgy röpködött, mint a Garami József-féle Fradiban tette majdnem 15 éve. Láttam azt is, hogy ő az, akiben Storck a legjobban bízik.
Láttam egy 10 perc alatt lehiggadó válogatottat, amely kicsit olasz volt (tökéletes taktika maradéktalanul végrehajtva), nagyon német, a 62. percben pedig egy pillanatra mintha Messit és Suarezt is láttam volna, csak az egyik hátára Kleinheisler, a másikéra Szalai volt írva.
Hallottam, hogy a gól előtt pár perccel, Szalai hibája után a kapu mögött ülők Böde Danit követelték a pályára, Szalainak pedig akkor mintha nem lett volna kedve mindenkit meghívni egy pálinkára.
Láttam, ahogy megijedünk attól, hogy nyerhetünk. Ahogy nem merjük végigvezetni emberelőnyben a kontrákat, ahogy nem elég élesek az utolsó passzok, ahogy félni kezdünk a győzelemtől.
Láttam Storckot háromszor is cserélni, de még mindig nem láttam rosszul cserélni.
Láttam Stieber lövése után egy labdát fölémenni. De amikor még levegőben volt a labda, láttam Stiebert visszafordulva ünnepelni. Neki lett igaza, így láttam egy újabb magyar gólt, olyan magabiztosat, amilyet csak a legnagyobbak tudnak.
Ezután már mindent homályosan láttam. Mosolyokat, öleléseket, piros-fehér-zöldbe öltözött húsz, harminc, hatvanéves gyerekeket, egy talán mindenkinél boldogabb fiút szürke tréninggatyában, és magamat, amint végre elhiszem, hogy a magyar válogatottat láttam győzni egy Európa-bajnoki meccsen.
Úgy láttam, tényleg itthon vagyunk.

Szaniszló Csaba (Facebook)