“Hát ezt is megértük..”

Remek írást olvastunk, olvassátok el ti is.

Megjelent Gazdag József virtuális tollából, az mno.hu Felvidéki Naplójában, ITT.

Húsz éve járok válogatottmeccsekre. Eleinte Kassáról utaztam a Cracovia nemzetközi gyorsvonattal (a hazai mérkőzésekre). Egyszer, Svájc ellen, vittem magammal egy nagy lepedőt, festékszóróval kifújtam rá, hogy „Kassa”; ott lógott a Népstadion kerítésén, a kapu mögötti kanyarban.

„Én minden meccsben a csodát vártam. És néha meg is kaptam.” Ezt Mándy Iván nyilatkozta egyszer. Valahogy így voltam ezzel én is. Minden válogatottmeccs előtt vártam a csodát. De nem jött, sosem jött. Kilesett a sarok mögül, rám nevetett, aztán eliszkolt. Ott álltam leforrázva a bukaresti 0:3-nál. Ott az amszterdami 1:8-nál. Tudom, milyenek a fázós stockholmi reggelek a kilátástalan vereségek után.

„Mert a drukker a saját reménytelenségét hozza ki a mérkőzésre, és hozzákapcsolja az életét egy futballcsapathoz.” Ez is Mándy. Szeretem az ő tiszta, sallangmentes mondatait. Mindent tudott a szurkolói lélekről.

Aztán tavaly november 15-én SMS-t kaptam apámtól. Sosem szokott SMS-t írni, a mobiltelefon már nem az ő világa. Akkor egyszer mégis írt. „Hát ezt is megértük, fiam.” Álltam az Üllői úti stadion tribünjén, olvastam apám SMS-ét, és mosolyogtam. A magyar válogatott éppen kijutott az Európa-bajnokságra.

(..)