A szurkolásról

Amikor a lelátón jobb a csapat, mint a zöld füvön. Nagy kár, hogy ezért se pontokat, se vébé részvételt nem adnak. Maximum egy csekket küldenek a labdarúgó szövetségnek.

Kell ahhoz valami elvetemült megszállottság, hogy egy ilyen sikerélmény nélküli válogatottat elkísérjen ennyi ember Andorrától Lettországig. Nem nagy bátorság kijelenteni: jelen pillanatban a magyar labdarúgás egyetlen említésre méltó faktora a szurkoló tábora.

  • Sztaking
    • Scenkhyalfi

      Libnyafi idiótáktól csak teljes értetlenség várható minden nemzeti kérdésben. Ezektől a tömbbizalmi típusú, letiltató-feljelentő xarháziktól várja sok hülye a Fidesz leváltását, kész röhej.

  • Sztaking

    Ezek a Szurkerek,idézet:
    NYÍLT LEVÉL EGRI VIKTOR ÚJSÁGÍRÓNAK

    Kedves Viktor!

    Szeptember 6-án, néhány nappal a Magyarország – Portugália mérkőzés után a következőt írtad a Facebookon:
    „-Kik azok az emberek, akik egy Andorra ellen elvesztett, gyalázatos selejtező után, egy nem sokkal jobb Lettország ellen megnyert meccset követően, ünnepként készülnek a Portugália elleni találkozóra, és a látottaktól cseppet sem zavartatva magukat himnuszt énekelnek a végén, mintha a hazai vereség bármilyen formában is elfogadható lenne, és feledtethetne gyalázatokat?
    Ezek az emberek tisztában vannak-e azzal, hogy mit legitimál a viselkedésük a sport, és, mit a teljes magyar közélet szintjén, vagy esetleg a látszólag értelmetlenül elvert futball milliárdok igazolása a motivációjuk is?”

    Soraidat olvastam akkor, de végül nem méltattam válaszra. Azonban látom, hogy a labdarúgó-válogatottunk kudarcai nem csak akkor hozták elő belőled a szurkolók iránt érzett mély gyűlöletedet. A szombat esti, Svájc elleni vb-selejtező után ezt írtad – ugyancsak a Facebookra:

    „5-2. A játékot hagyjuk is!
    “Amit tesznek, az egyáltalán nem segít a játékosokon, sőt…kérem, erre a néhány percre maradjanak már nyugton.”
    Ezt mondja be a műsorközlő a bázeli stadionban. Többszöri felszólítás után. Ugyan semmit nem tudunk meg a helyszínről, a válogatotthoz örökké hű, a portugálok elleni csontzenét szimfóniának halló “szurkolók” viselkedéséről, de nem kétséges: a pályán kívül is jó híre kelt hazánknak a labdarúgásnak köszönhetően ezen az estén.
    “Előreléptünk”.”

    Tartva az időrendi sorrendet, először a szeptemberi írásodra válaszolok:

    – Ezek az emberek, akiknek a kilétüket és a motivációikat szeretnéd megtudni, nem mások, mint SZURKOLÓK.

    Ennyire egyszerű.

    S mint ilyenek, nemcsak akkor állnak ki a hazájuk mellett, ha minden szép és jó, hanem bizony egy gyengébb mérkőzést is végigszurkolnak, egy vereséget követően is büszkén éneklik a Himnuszt. Több mint érdekes, hogy ez téged zavar.

    Zavar, hogy tisztességes, hazájukat szerető magyar emberek hűségesek nemzeti válogatottjukhoz.

    Zavar, hogy vannak még olyanok, akik nemet mondva a mézes-mázos, fogyasztói modern futballra, nem színháznak tekintik a stadionokat, és az eredménytől függetlenül támogatják a játékosokat.

    És bizony, akik a 24.hu felületein nem rúgnak bele a hazájukba ott, ahol tudnak, nem azt fogják mérlegelni, hogy „mit legitimál a viselkedésük a sport, és, mit a teljes magyar közélet szintjén”.

    Bűntudatot keltesz a szurkolókban. Rajtuk kéred számon az adófizetők milliárdjait. Pedig hidd el, magasról tesznek róla, hogy mennyi pénz van a fociban. Ők akkor is büszkén énekelnék a Himnuszt egy vesztes meccs végén, ha tized ennyi, de akkor is, ha százszor ennyi támogatást nyújtana a magyar kormány a labdarúgásnak.

    Az emberek, akikre a költői kérdéseid vonatkoztak, a politikán felül állnak, egyszerűen nem olyan kicsinyesek és számítóak, hogy a hazájuk iránt érzett szeretetüket ilyen szinten befolyásolja a politika.

    Nem mellesleg a XXI. századi labdarúgásunk egyetlen értékelhető jelensége éppen a magyar szurkolói szubkultúra, amit egyébként pont a politika akar tönkretenni – és a klubfutball vonatkozásában sajnos jó úton is halad.

    Áttérnék a mostani írásodra:

    -Szomorúan tapasztalom, hogy ti, liberális „újságírók” (ha már te is idézőjelbe tetted a szurkolókat) még mindig nem értitek.

    Pedig tényleg nem nehéz.

    Szerencsére a technikai fejlődés olyan szintre jutott, hogy az internet gyakorlatilag már az egész világon elérhető és használható. Egy kis rutinnal az ember már a Google legmélyebb bugyraiba is le tud ereszkedni, és rákeresni arra, hogy a pirotechnika mennyire globális jelenség a futballpályákon (a műsorközlő ugyanis a pirotechnikai eszközök használata miatt mondta a stadionban azt, amit).

    Ne haragudj, most nincs kedvem példákat linkelgetni, de ha már egyszer a szombat esti meccs ott volt, a bázeli ultrákra keress rá nyugodtan.

    Adott tehát egy globális jelenség, amit te úgy akarsz beállítani, hogy ezzel a magyarok hírneve fog csorbulni a Föld többi pontján. Én büszke vagyok nagyszerű szurkolóinkra, akik több mint ezer kilométerre is elkísérték szeretett csapatukat – nem mellesleg pedig leszurkolták a hazai drukkereket.

    A magyar válogatott kapusa, Gulácsi Péter így nyilatkozott a meccs után:

    „Amilyen hangulatot ma is teremtettek a szurkolóink 30 ezer svájcival szemben, az hihetetlen. Végig mögöttünk álltak most is, ahogy a selejtezősorozat összes nehéz pillanatában. Az a minimum, hogy kedden kitesszük a szívünket a pályára, és legyőzzük Feröert.”

    Talán egy játékos jobban meg tudja ítélni, hogy mekkora segítség a fanatikusok támogatása, mint egy „újságíró”.

    Semmi probléma nincs azzal, ha valaki nincs tisztában az európai szurkolói mozgalommal. Azzal viszont már van, ha tudatlansága, tájékozatlansága ellenére meg akarja mondani a tutit.

    Viktor, téged a rosszindulat vezérel! Orbán-fóbiádat vetíted ki mindenre. Kapva kapsz minden egyes alkalmon, hogy negatív színben tüntesd fel azt, ami magyar.

    A csapat valóban leszerepelt, egy helyben toporog a magyar labdarúgás. Azonban pont azokba beleállni, akik már ezerszer bizonyították, hogy mindig és mindenhol ott lesznek, az nettó taplóság.

    Üdvözlettel,
    Horváth Tamás